2. fejezet: Barátnő

Végül aztán megnyugodtam, amikor a sötét alak elindult felém. Tudtam, hogy ő lesz az, nem pedig egy idegen pasi akar rám mászni, és kezdi azt egy hatalmas öleléssel és három nagy puszival.

- Helló – mondta ezek után mosolyogva.

- Öhm... szia – feleltem neki, amint feleszméltem a meglepődésemből. Nem ilyennek képzeltem, amiket hallottam róla, nem adtak okot rá, hogy ne egy félszeg kisfiúnak képzeljem el. Egész kellemes meglepetés, pozitív csalódás... ilyen kellett volna nekem még egy pár arra az estére.

Néhány lépést tettünk meg csupán csendben, amikor megszólalt:

- Azért megtudhatom, hogy miért pont én? - kíváncsiskodott.

- Nem megmondtam, hogy ne kérdezz, csak tedd, amit mondok? - incselkedtem vele egy kicsit, bár legkevésbé sem hittem, hogy ez be fog jönni és nem faggatózik majd tovább.

- Jahj, bocsi – nézett rám bűnbánóan, majd rám kacsintott.

Hm... Egy ember, aki nem akar többet tudni annál, amit elmondanak neki. Nem is olyan rossz. Gyorsan viszonoztam kacsintását.

- Amúgy, mit lehet rólad tudni? Ki vagy, úgy közelebbről? - kérdezte. A kérdése viszonylag komolynak tűnt, de én nem akartam figyelembe venni. Partyzós este volt, nem pedig lelkizős.

- Bújj hozzám és megtudod.

- Gyere közelebb te, baby! - vágott vissza. Hangjában egy latin macsóra emlékeztetett, aki éppen táncolni hív... Egy nyálas argentin szappanoperában.

- Ugyan már?! Nem mondod, hogy nem vágysz rá, hogy ide gyere és átölelj, hogy tested melegével melegíts ezen a hűvös éjjelen – flegma, tini hangsúllyal kezdtem, majd igazi, érett vadmacskává váltam a végére.

- Én egy érzéketlen kőszikla vagyok. Nekem nem okoz örömet egy ilyen fiatal és kívánatos lyányka. Kinőttem én már ezekből, persze, ha még egyszer fiatal lehetnék... - sóhajtotta nagypapisan a tizenhét éves öregúr.

- És mit szólnál ahhoz, ha ma este megfiatalítanálak? Huncutkodnánk egy kicsit?!

- Kötögessél csak, asszony! - utasított.

- Szóval így állunk – gondoltam. - Szerepjáték... még szerencse, hogy színészeti általánosba jártam. Sosem hittem volna, hogy egyszer hasznát veszem, de most úgy néz ki, mégis.

- De hát férjemuram, ma bálba megyünk. Emlékszel-e te még arra a csárdásra?

- Miféle vót az? - kezdett egyre többet beleadni, de szerencsére csak hangsúlyban.

- Nem emlékszik rá, férjemuram?

- Nem biza.

- Ó, hjaj, ó, hjaj... - sóhajtottam még egy párat majd folytattam monológom értelmes mondataival. - Megismerkedésünknek cép, fijatal estélye vót azon nap. A Virág korcsmában csárdásoztunk a jó dzsekó dalaira. Isten nyugasztajja szegígykémet - hagytam egy kis hatásszünetet, hátha nem kell tovább folytatnom, hanem közbevág, de e helyett valami igazán meglepőt tapasztaltam.

- Hi-hi-hi ha-ha-ha – hallatta felismerhetően benne a gunyoros hangutánzó szavakat, de mégis érezni lehetett rajta a nevetés szívből jövőségét. - Imádlak – mondta, miután újra tudott beszélni. - Sosem gondolkoztál még rajta, hogy ezzel kellene foglalkoznod? Legalább egy színjátszó szakkörre beiratkozhatnál.

- Most csak azért nem sértődök meg, mert nem ismersz.

- Ezt hogy érted? Csak nem a barátok közt egyik celebje áll itt mellettem személyesen? Netán Magdi anyus szelleme? - kérdezte csodálkozva.

- Na jah. Az kéne még... - kicsit vigadtam a feltételezésein, hihetetlen dolgok jutnak az eszébe. -  De azért nem idegen tőlem teljesen a szerepjáték, nyolc évet jártam színészeti általánosba Pestnek nagy városában.

- Aha, és akkor most azért jársz ilyen mezei gimnáziumba, mert elköltöztetek?

- Így is lehet mondani – hadartam és lenyomtam egy gyors miatyánkot, hogy ne kérdezzen többet azokról az időkről.

- Te egyébként kilencedikes vagy, ugye?

- Igen – feleltem. Végre fellélegezhettem. Az a pár pillanat, ameddig nem tudtam milyen irányba fogja mozdítani a beszélgetésünket szinte egy örökkévalóság volt számomra.

- Az jó, akkor nektek lesz még gólyaavatótok. Nagy buli az... - mondta rosszfiúsan.

- Tényleg?! Én azt hallottam, hogy inkább nagy szívatás.

- Majd várd meg a végét, az estét, az éjjelt, élvezni fogod, hidd el! Egyébként az én osztályom csinálja a vetélkedőt.

- Te hányadikos vagy? - kérdeztem.

- Tizenegyedikes. Nem tudtad?

- Nem. Nem találkoztunk még sosem suliba, azt hittem, hogy nem is ide jársz – mondta őszintén.

- Hát... sokat gondolkoztam rajta annak idején, de aztán úgy döntöttem, hogy nem éri meg naponta utazgatni, kollégiumba meg a szüleim nem engedtek el, féltek, hogy a korlátozásaik nélkül még egyszer összefutna a több száz csajom, abból meg tényleg nagy botrány lett volna. Olyan gondoskodóak... nem gondolod?

- Nem, de hogy őszinte legyek eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de majd ezentúl többet agyalok rajta unalmas óráimban.

- Te tudod... Egyébként te sokat szoktál bulizni? - váltott témát.

- Mondjuk. Annak idején nagy Pestek csúnya városába minden hétvégén szinte mentünk valahova így... izé... ismerősökkel – próbáltam viszonylag közömbösen beszélni minden ilyesmiről, de sajnos nem teljesen sikerült. - De az utóbbi időben nem voltam sehol. És te? Nagy partyarc vagy?

- Fogjuk rá. Szeretek bulizni, aztán hajnalban részegen hazatalálni. Óriási sikerélmény tud lenni, hogy nem tévedek el. Kipróbáljuk ma? - ezen el kellett mosolyodnom, így még soha senki nem hívott meg semmilyen italra.

- Én már kerültem detoxba azért, mert ráittam a gyógyszeremre. Remélem, ennél több magyarázatot nem szeretnél.

- Látom rajtad, hogy te vagy az, aki nem akar beszélni róla és nem én vagyok az, aki nem akarja meghallgatni. Így hát nem kell semmit mondanod. Egyébként már az is elég nagy bizalomra utal, hogy ezt elmondtad. Nem tudom, hogy ez arra, hogy van, ahol te laktál, de nálunk nem nagyon szoktak dicsekedni ilyenekkel – mondta meglepően kedvesen, egy minimális megvetés azért volt a hangjában, de hát kinek ne lenne, sőt, ami azt illeti, én azt hittem, hogy majd jól le fog teremteni miatta.

Gondolkoztam rajta, hogy reagáljak-e valamit a legutolsó megjegyzésére, de végül is inkább a nem szól szám, nem fáj fejem aranyszabályt követtem. Az egyetlen közmondást, amely a mai napig megállja a helyét.

 Csend lett, már amennyire az, hogy nem szóltunk egymáshoz annak nevezhető, hiszen már hallottuk a diszkó hajó zenéjének dübörgését, amely egyre erősödött, minél tovább haladtunk a mólón.

Nem volt nagy sor, nem kellett sokat várnunk a bejutásra. Lepakoltuk a kabátjainkat, táskáinkat a ruhatárba, majd amint befelé tartottunk szembe találtuk magunkat egy csapat fiúval. Mindegyik Dominik haverja volt.

- Sziasztok – köszöntek nekünk és mi is viszonoztuk ezt.

A pasik között szokásos tízezer kézfogás megtörténte után Dominik megszólalt:

- Egyébként ő itt Szonja, a barátnőm – mondta, mint ha mi se lenne ennél természetesebb, pedig én azért nem bántam volna, ha e felől engem is megkérdez.

Miközben a meglepően rendesnek tűnő haverokkal puszilkodtam azon gondolkodtam, hogy utána lesmároljam-e vagy felpofozzam, annyiban hagyni semmiképpen nem akartam. Véleményem szerint egy heves természetű lény minden szempontból nagyobb kihívás, mint az, aki mindent szó nélkül hagy és csak mosolyog.

Pár pillanattal később ott álltam vele szemben és...