1.fejezet: Engedély

- Anya! Hétvégén diszkóhajó záróbuli... el szeretnék menni.

- Hogy mi? Te oda akarsz menni? - ismételgette. Kis szünet után a megakadt CD átugorta a felületén keletkezett karcolást. - Tulajdonképpen ez mit takar?

- Buli, party, night-time, dance – mondtam lelkesen.

Hirtelen csend lett, óriási csend. Anyu elborult arcát látva próbáltam javítani a helyzetemen.

- Persze csak szolidan  – tettem hozzá bizonytalankodva.

Anya továbbra is csak nézett maga elé, megkövült arccal, majd egyszer csak mosolyogva nézett fel. Ijesztő volt, óriási elvetemültséget találhatott ki, ha sikerült így feldobódnia.

- Na? - vártam, hátha reagál erre a rövid kérdésre, de nem tette. - Elmehetek?

- Dominikkal, de csak ha meghív! - mondta szigorúan.

- Barátnőkkel nem mehetnék?

- Nem!

- Oké – bólintottam rá. - Na, de én megyek is, zongoraórám lesz.

- Rendben, szia.

- Szia.

Nem hiszem el, hogy a saját anyám csak egy sráccal, ráadásul egy meghatározott pasival enged el, tizenhat évesen, mintha kislány lennék.

Útközben rádöbbentem, hogy ma próbálunk a négykezes versenyre én pedig semmit sem gyakoroltam.

Óra végéig nem is gondoltam a partyra, ameddig Lujza fel nem említette a témát.

- Jöttök hajóra pénteken? - kérdezte a csapatot.

„Asszem” „talán” „nem” és „minek” válaszok hangoztak el tömegével. Tudtam, hogy most már hazafelé is erről fogunk beszélgetni. Úgy döntöttem, nem találok ki semmi kifogást elmondom neki mi van, persze csak ha kérdezi.

Az épületből egy darabig csendben sétáltunk ki. Majd Lujza váratlanul megszólalt:

- Péntek? Megyünk együtt?

- Mi lesz? - kérdeztem meglepetten. Igazából tudtam mi lesz, de annyira hirtelen volt a kérdése, hogy igazán nem is sikerült felfognom.

- Diszkóhajó. Az évben az utolsó.

- Jah. Hogy oda. Nem hiszem.

- Miért?

- Mert engem csak Benedekkel engednek el.

- Tök jó. Gyertek együtt akkor. Ne mond, hogy nem kell neked az a srác! - mondta cukrosbácsi hangsúllyal.

- Nem mondom – feleltem. Kezdtem meglátni a lehetőséget a dologban. Tizenhat évesen szingli vagyok és még a szüleim is szigorúak, emiatt akár összejöhetek egy egész jó pasival. Hm... nem is olyan rossz. - De azért egy gond még mindig van.

- Mi?

- Hogy szervezem be Dominikot?

- Dobj egy mailt rá.

- Jó, de mit mondjak neki?

- Mond azt anyámnak, hogy elhívtál hajóra! Ne kérdezd miért, csak mond azt! - ledöbbenve hallgattam minden szavát, nekem ilyen eszembe se jutott volna.

- Oks. Ez tök jó ötlet.

- Na látod. Hajrá. De én megyek, nagyanyámékhoz is be kell még mennem. Szia.

- Szia – köszöntem el.

Egyedül sétáltam haza a jeges szélben, egészen élveztem ezt a kis magányt, de tudtam, hogy otthon egy nagy, boldog, zajos család vár. Meglepetésemre zárva volt az ajtó, üres volt a ház.

Körülbelül egy óra alatt sikerült megtanulnom. Már épp adtam volna át magam a teljes unatkozásnak, amikor hazaért anya és az húgom, Klau.

- Szonja! Itthon vagy? - kiáltotta anyu.

- Nem, csak bekapcsolva hagytam a zenét, a lámpát és elfelejtetted bezárni az ajtót.

- Gyere csak ide!

- Jó, miért?

- Pakold ezt be a hűtőbe – mondta, mire odaértem és a kezembe nyomott egy nagy szatyrot telis-tele frissen vásárolt élelmiszerekkel. - Nekem el kell mennem.

- Ok – nyugtáztam döbbentem. Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy csak ilyesmire kellek neki.

- Köszi. Légyszi nézz majd rá néha Klaudiára, ameddig apátok haza nem jön.

- Nagy lány már, nem kisbaba, tíz éves.

- Tudom, de azért nyugodtabb lennék, ha tudom nem történhet vele baj.

- Okés. Majd foglalkozok vele egy kicsit.

- Látod, tudsz te jó lenni – mondta azt, amit anyától hallani egy halálos ítélettel volt egyenlő számomra. - Szia.

- Szia.

Az este további részében, ameddig egyedül voltam Klauval próbáltam foglalkoztam. Zenét hallgattunk és kifestettük a körmeinket. Hugi nagyon élvezte, én pedig nem mutattam ki, mennyire unom.

Ezek után már egész késő volt. Lezuhanyoztam és miután megbizonyosodtam róla, hogy Klaudia elaludt én magam is a pihe-puha ágyikómba vetettem magam.

Reggel korán ébredtem, Eszembe jutott, hogy elfelejtettem megírni Dominiknak az e-mailt, úgyhogy azt gyorsan lekörmöltem, majd előkészítettem magam egy hosszú, csütörtöki napra.

A nap viszonylag zökkenő mentesen zajlott. Lassan, de biztosan telt el a hét óra a suliban. Amikor hazaértem és megpillantottam a számítógépet eszembe jutott Dominik. Gyorsan bekapcsoltam és láttam, hogy reagált a kérésemre. Nem volt túl bőszavú, egy „ok”-kal lerendezett. Eszembe jutott még pár dolog, amit kellene tudni a másnappal kapcsolatban, de inkább nem zaklattam tovább a fiút.

Este, már sötétedés után érkezett haza anyu.

- Sziasztok – szólt  az előszobából.

- Szia – hangzottak a válaszok a családtagoktól. Én is köszöntem, mire ajkaimmal megformáltam a szót már ott is álltam anya mellettem, bent, a nappaliban, számomra felfoghatatlanul gyors volt.

Mosolyogva nézett rám. Meglepett. Nem tudtam mire vélni. Nem szóltam semmit, egyszerűen csak némán figyeltük egymást..

- Beszéltem ma Dominik kersztanyukájával. Tudod, együtt dolgoztunk ma – törte meg végül a furcsa csendet.

- Aha... - elakadt a szavam. Vajon mit mondhatott? - És mi volt? - kérdeztem meg végül.

- Azt mondta, hogy nem bulizós, meg hogy érte is biztos elmegy majd az édesanyja.

- Hi-hi. Jó vicc – szólaltam meg gúnyosan. Anyával szemben én pontosan tisztában voltam vele, hogy egy tizenhat éves fiú nem a szüleivel megy partyba.

- Nem, ő tényleg nem olyan mint a kortársai, nem szereti a kurvás lányokat sem. Katalin is teljesen meg volt lepődve, hogy egyáltalán megy, azon meg még jobban, hogy lánnyal megy, főleg, hogy veled.

- Ugye nem buzi? - tört ki belőlem a kérdés, szerintem jogosan.

- Szonja! Állj le! - kezdett kiabálni velem.

Megilletődött fejet vágtam és csendben maradtam.

- Milyen ruhába mész egyébként? - kérdezte. Hogy ez mióta érdekli, sosem foglalkozott túlzottan azzal, hogy hogy nézek ki.

- Azt hiszem cicanacit, a türkiz felsőmet, az ugyanolyan színű balerina cipőmmel és egy nagy övet veszek még hozzá.

- Nem jó! Szerintem menj egyszerűbben! Ne nézz ki úgy mint egy olcsó sarki a műszak után – oltotta le az összeállítást, amin rengeteget agyaltam..

- Hát jó, akkor majd keresek valami mást – engedelmeskedtem, nem akartam vitatkozni.

Este kicsit ideges voltam a ruhák miatt, de nem volt elég idegrendszerem, hogy kitaláljak valami visszafogottan szexit.

Reggel minden megszokott volt, egészen addig, amíg be nem léptem az osztályba, ahol mindenki az esti buliról beszélt. Tudtam már, hogy ki mikor megy és hányra kell hazaérnie, csak éppen azt nem, hogy velem mi lesz.

Dominik magához híven csendben volt és nem jelzett semmit az estével kapcsolatban. Kicsit idegesített, hogy mindig nekem kell kezdeményeznem a kommunikációt, de nem volt mit tenni, ha egyszer el akartam menni, VELE...

Délután hazamentem, ruhát akartam keresni, de nem jutott eszembe semmi jó. Bedőltem a puha és meleg ágyamba, onnan tökéletesen rá lehetett látni a szekrényemre, de nem találtam semmi különlegeset.

A mobilomon játszottam unalmamban. Anyu benyitott a szobámba én pedig halálra rémültem, ijedtemben még a telefon is kiesett a kezemből.

Lehajoltam, hogy felvegyem, de képtelen voltam rá, óriási fájdalom nyílalt hirtelen a homlokomba és az egész arcomba. Ez valószínűleg az arcomra is kiült, hiszen anyu rögtön megszólalt:

- Mi baj? Mi történt? - aggodalmaskodott.

- Nem tudom. De nagyon fáj – mondtam és mutattam a fejemre.

Kicsit tanulmányozott, majd megszólalt:

- Arcüreggyulladás. Mindjárt adok gyógyszert – mondta hihetetlen magabiztossággal. Mi mindenre jó egy orvos a családban...

Szó nélkül bevettem a keserűbbnél keserűbb orvosságokat, majd ittam rá egy nagy bögre vizet, hogy az ízük ne maradjon a számban.

- Én megyek. Majd jövök este, buli előtt még benézek.

- Rendben. Dominikkal mi van? - kérdezte anyu úgy, mint amikor az öreg nénikék egy jó pletykára várnak a közértben.

- És ti mikor csináltátok utoljára apuval? - vágtam vissza.

- Hát... akkor szia és érezd jól magad.

- Hittanórán? - kérdeztem döbbent őszinteséggel.

- Akár ott is.

- Te tudod. Szia.

- Szia. Legyél jó! - hogy mennyivel jobb, hogyha ezt egy fiútól hallom, egy puszival megtoldva.

Örökkévalóságnak tűnt az óra, csupán csak egy kérdést visszhangzott a fejem még a hazafelé úton is:

- A bérmaszülőnek megbérmált, római katolikus személynek kell lennie – mondta megrendíthetetlen határozottsággal Nóra néni, a hittantanár.

Megijedtem ettől a feltételtől, én csak egyetlen egy embert ismertem, aki megfelelt a kritériumoknak, az is a tanár volt.

Otthon aztán persze továbbra sem jutottam sokra a ruházkodást illetően. Végül aztán felvettem egy farmert egy kivágott pólóval és egy balerina cipővel. Sokat ellenkeztem magammal a magassarkú gondolatát illetően, de mivel nem vagyok kifejezetten alacsony lány, úgy döntöttem jobban járok, ha inkább lapos cipőbe megyek, hiszen elég gáz lenne, ha magasabb lennék Dominiknál.

Az utolsó pillanatban néztem meg az e-mailjeimet és tárgyaltam le két villámgyors üzenetben a pontos koordinátákat.

Mivel elég messze volt a megbeszélt találkozási pont a házunktól elvitettem magam anyuval. Nem volt, valami nagylányos lépés, de nem érdekelt, utáltam gyalogolni.

Kicsit korábban értünk oda, mint kellett volna, ezért anyu úgy döntött megy velem még egy kört, mondván milyen ciki, ha a lány érkezik meg előbb. A második körnél már ott állt valaki, de a sötétben nem tudtam beazonosítani az illetőt.

- Ő az? - kérdeztem anyát.

- Biztos! Menj! - mondta és szinte kilökött a kocsiból.

Bizonytalanul indultam el a sötétben várakozó alak felé, aki továbbra is mozdulatlanul állt. Mi van, ha valaki más az?