5. fejezet: Fal

nyu és apu a nappaliban ült. Tévét néztek. A félhomályban nyalták-falták egymást. Jobb lett volna, ha be sem nézek hozzájuk, de legalább nem vettek észre. Gyorsan elfordultam és elindultam, kifelé a szobából.

Halk léptekkel, lábujjhegyen felsiettem az emeletre, ahol valamennyire egyedül lehettem,  csak Klau volt ott, de ő szerencsére már jó kislány módjára elaludt. Benéztem hozzá a sötét szobába.

Pár pillanatra elkapott a gyerekkor varázsa és nem akart elengedni. Gondtalan boldogság, örök játék, felelősség mentes élet... ezt jelentette számomra a gyermeklét. Vajon miért akarnak a legtöbben kiskorban felnőttek lenni? Érthetetlen volt számomra, így, tizenhat évesen, mégis kislányként kislányként, mindig anyuka a akartam lenni. Kisiskolásként egyetemista... S most, most a világot adnám, hogy újra gyermek lehessek. A sors iróniája ez, rendesen.

Az embernek sosem jó az ami van. A göndör hajú egyeneset akar, míg az hullámosat, a ez pedig loknisat. A szemüveges kontaktlencsét hord, míg aki jól lát kamu-szemüveget visel. A rút külsejű szép akar lenni, a csinos pedig csúnyaságra vágyik, hogy igaz, külsőségmentes érzelmeket váltson ki az emberekből.

Végül aztán felhagytam a filozofálgatással és átsétáltam a saját szobámba, de amikor megpillantottam magam a tükörben ijedten sikoltottam fel. Nem hittem el, hogy én vagyok az, aki merő meglepődéssel bámul rám.

Kisírt szemek; elmosódott smink; remegő, csalódástól lefelé görbülő ajkak; kócos haj; kapoccsal előrefelé álló nyaklánc; hátoldalát mutogató medál, sárral összecsapott nadrág: így lehetett jellemezni a tükörben álló alakot, az ikertestvéremet.

Persze nekem csak egy húgom volt, aki a szomszéd szobában aludt. Egy varázsaltos, csillogó üveg nem adott nekem lelki társat, csak egy ijesztő, reális képet önmagamról.

- Én vagyok! Ilyen vagyok, de holnapra már jobb leszek – mondtam el magamnak néhányszor, arra számítva, hogy ettől majd megnyugszom, de nem így lett.

Magamba roskadva feküdtem az ágyamban. Hamar feladtam önmagam hitegetését. Nem voltam képes elveszteni a tudatomat, amelybe pedig kitörölhetetlenül bele volt kódolva, hogy az elkövetkezendő napokban szembe kell néznem egy esetleges párkapcsolattal. A gondolattól is rettegés fogott el.

A kezem lelógott az ágyamról, a padlót tapogattam vele. Az ágy alatt portalanítottam éppen vele, amikor megérintettem egy üveget, hideg volt a tapintása, kellemesen egyenesre volt csiszolva és éreztem rajta egy papír címkét is.

Megmarkoltam a viszonylag magas palackot és felemeltem. Kellemes, megnyugtató érzés fogott el, amikor megpillantottam a kezemben egy mézes-barackos fütyülős pálinkát. Tudtam, hogy megtaláltam a megváltást számomra.

Gyors mozdulatokkal feltéptem a zárjegyet, hasonló tempóban lecsavartam a kupakot, és már döntöttem is magamba az ízes nektárt. Úgy ittam, mintha csak limonádé lenne, amely egy forró, nyári napon hűsít.

Két nagy korty között megálltam és levegőért kapkodva hangosan szuszogtam. Ekkor kezdtem el érezni, hogy szédülök. Az ágyamban feküdtem ugyan, de mégis csak el akartam esni.

- Nem iszok többet! - parancsoltam meg magamnak, de figyelmen kívül ezt a felszólítást és újra meghúztam az üveget. Piáltam, amíg csak bírtam nyelni és a kezemet emelni.

A szédülés amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. A felszabadultság érzése azonban megmaradt, nem fájt már a múlt, nem érdekelt a jelen, és nem aggasztott már a jövő.

Boldog voltam. Tudatom mélyén sejtettem ennek az érzésnek a hamisságát, de ennek felszínre törését az alkohol nagyban gátolta.

Gondtalanul nyújtóztam egy utolsót az ágyamon, majd felálltam és zenét tettem fel. Táncolni kezdtem, nagyon jó volt. Iszonyatos erőbedobással táncoltam, tagjaimban fékezhetetlen lendület volt. Csupán egy valami volt képes rá, hogy megállítson, a nagy, zongorabillentyű mintájú, fekete-fehér fal.

Nekicsapódtam.

- Aúúú! - üvöltöttem. Valami tompa, de iszonyúan zavaró fájdalmat éreztem főként a fejemben, de az egész testemben.

Meg akartam nézni, mi történt velem. Emberfeletti erő kellett hozzá, hogy kinyissam a szemeim, de végül sikerült. Csak homályosan, foltokban láttam. Környezetemben mindennek ugyanolyan, irritáló színe volt. Türkizzölden ragyogott a nap is talán.

Ujjongó kiáltásokat hallottam magam körül:

- Felébredt! Bizonyára jól van! - örvendezett egy ismerős, női hang, de nem tudtam kitől származik.

- Asszonyom, kérem fáradjon ki! - mondta határozottan egy meglepően kellemes, férfi hang, amelyet még sosem hallottam.

- De kérem, a lányom! - mondta kétségbeesetten a korábban hallott hang. Mondatából kiderült, hogy az anyám lehetett az. Hihetetlen, hogy nem ismertem meg a hangját.

- Legyen szíves! - mondta a férfi hang, de erre már nem érkezett válasz.

Papírok susogását, gépek pittyegését lehetett csupán hallani pár percen keresztül.

- Szonja! - mondta határozottan a hang, amelyről továbbra sem tudtam, hogy kinek a tulajdonában van. - Hallasz engem?

- Ígn – csak ez jött ki a torkomon az igen helyett. Hiába adtam bele minden erőmet nem sikerült ajkaimmal érthetően megformáznom a szót.

- Tudod, hogy hol vagy?

- Nm – lett a nemből.

- Nem szeretnélek megijeszteni, de én egy orvos vagyok – mondta ugyanolyan nyugodtan, mint eddig minden mást.

Lehet, hogy várt valami reakciót, de én egy darabig csak néztem magam elé, bámultam az egyik türkizszínű foltot a sok közül. Próbáltam összeszedni a mozaikokat, amelyeket eddig a külvilágból érzékeltem.

Türkizzöld, anyu kétségbeesett hangja, orvos és persze nem utolsó sorban a tompa fájdalom, amely csak néha tör a felszínre, de olyankor elviselhetetlen...

- Hogy krültem ide? - kérdeztem meg döbbenten, minden energiámat összeszedve, hogy as kérdésem érthető legyen.

- Tegnap este a szüleid a szobádban ájultan találtak meg. - válaszolta. Ezek szerint ő tudja, hogy mit beszélek. -  Elmondásuk szerint buliban voltál és egy nagy puffanást hallottak, amikor megtaláltak. A véralkoholszinted viszonylag magas volt, megmondanád mit ittál?

- Nm emlékszm – feleltem és néztem az orvosra, akit sajnos csak nagy vonalakban láttam, de már egészen hozzászoktam.

- Vissza tudsz idézni valami mást a tegnapi napodból?

- Arcreggylladm volt és... - elhallgattam. Más nem jutott eszembe.

Jól van. Lehet, hogy van egy kis agyrázkódásod. Ha alszol, pihensz, remélhetőleg javul majd a beszédkészséged, talán még emlékezni is fogsz – mondta és kiment a látóteremből. Egy türkizárnyalattal kevesebb lett.

Nem láttam, nem tudtam beszélni és nem is éreztem magam jól. Fájt is valahol, vagy inkább mindenhol. Jól esett volna egy hatalmasat üvölteni, de képtelen voltam rá.

Szerencsére nem sokáig szenvedtem az ágyban, hamar elaludtam, eleget téve a doktor kérésének.

Nem álmodtam semmit. Behunyt szemmel csupán nagy feketeséget láttam, de éles körvonalakkal, ez nagyon jó érzés volt.

Amikor újra kinyitottam a szemem már kicsit homályosan ugyan, de láttam a különböző formákat, észrevettem pár új színt, amely nem türkiz volt, hanem más, irritálóan steril árnyalatok, és az emberek arcát, vonásait és észleltem nagyjából.

Néztem magam elé. És láttam valakit, olyat, akitől tartottam volna, ha emlékszem, a tegnapi estére, de így csak ennyit mondtam, halkan:

- Szia, Dominik.

4.fejezet: Kérdés

Amikor már látszott rajtam, hogy egy egy kicsit megnyugodtam és már meguntam a csendet, akkor Dominik megszólalt:

- Meddig állunk még itt? Hazakísérjelek?

- Mehetünk, ha gondolod és légyszi gyere velem, nem hiszem, hogy egyedül eljutnék a házunkig.

- Azt elhiszem. Van még pár zsákutca a városban – nevetett.

Utáltam, amiért ilyen jót szórakozott rajtam, de nem szóltam vissza neki, tartottam tőle, hogy egyedül hagy. Talán sosem volt még akkora szükségem a társaságra, mint akkor, egyszerűen rettegtem az egyedülléttől... azt hiszem abban a pillanatban akár betegségszámba is mehetett. Fóbia az egyedülléttől... még jó, hogy csak egy pillanatig tartott.

Szótlanul ballagtunk egymás mellett egy ideig, aztán elegem lett a csendkirályos játékból és enyém lett a katlanszar.

- Elmondod, hogy miért követtél?

- És te miért csókoltál meg? - kérdezte válasz helyett.

- Te pedig miért mondtad, hogy a csajod vagyok? - folytattam a sort.

- Azt hiszem, úgy a legtisztább, ha végigmegyünk mindenen, szépen sorban. Történt pár érdekes dolog ma, amit ezek szerint nem csak én ne értek – mondta.

- Veled meg mi történ? Pár órával ezelőtt még teljesen más voltál.

- Tudom, átlagban olyan szoktam lenni. Csak most kicsit úgy érzem magam, mint egy hétéves kislány, aki megtudta, hogy a Mikulás nem létezik – mondta, de a hasonlata sajnos számomra érthetetlen volt. Én lettem volna a Mikulás? Remélem, hogy nem.

- Nem értem. Miért?

- Sajnos nem tudom megmagyarátni, csak szimplán rossz most minden, sajnos.

 Akkor az első kérdés az enyém volt. Szóval miért jöttél utánam?

- Megcsókoltál és elrohantál. Valamit kellett tennem, még most is megöl a kíváncsiság, hogy milyen felindulásból tetted. Amikor követni kezdtelek meg nem fordult volna a fejemben, hogy egy zsákutcában végezzük, főleg nem egy olyan helyzetben...amilyenben. Ennyi elég vol, vagy kifejtsem bővebben? - kérdezte. Nem kaptam ugyan egyértelmű választ, de sok mindent megértettem.

- Nem kell, elég vol ennyi is.

- Okés. Szerintem a te helyzeted most nehezebb lesz, de légyszi őszintén válaszolj! Miért csókoltál meg? - szegezte nekem a kérdést. Kicsit meglepett, ilyenért még sosem kellett magyarázkodnom, de gyorsan sikerült kivágnom magam a kissé kínos helyzetből.

- Szerintem – kezdtem - , itt minden mindennel összefügg. Te mondtad, hogy én a barátnőd vagyok. Akik pedig járnak, azok szoktak smárolni is, nem?

- De, igazad van – ismerte be. - Bár én azért meglepődtem.

- Ez volt a célom. Egyébként te következel. Ha jól emlékszem ez volt az utolsó kérdés: miért mondtad, hogy a csajod vagyok? - azt hiszem erre a válaszra voltam mindközül a legkíváncsibb.

- Hosszú – sóhajtotta.

- Nekem van időm, bőven – mondtam kicsit bunkón.

- Hát jó, végül is van jogod hozzá, hogy tudd! Gondolom, nem csak nekem, hanem neked is megvan a magad előélete – erre elborzadtam. - Most, itt az enyémről lenne szó.

Bólintottam.

- Nekem megfordult már jó néhányszor a fejemben, hogy pap leszek. Természetesen ezzel a barátim folyamatosan szekálnak – úgy mondta, mintha temészetes lenne, de én csak néztem rá döbbenten és nem akartam hinni a fülemnek. - Aztán jöttél te...

- Azt ne mondd, hogy miattam változtattad meg életed nagy célját! Vagy csak azért akartál pap lenni, mert soha egy csajjal sem jött össze semmi? - szóltam közbe.

- Nem volt szilárd elhatározásom, csak egy ötlet volt, de még most sem mondom, hogy biztos vagyok benne, hogy ezt a tervemet feladom. Pillanatnyilag én magam sem tudom, hogy mit akarok.

- Úristen, ez azért durván őszinte – mondtam hihetetlenül meglepődve. - De még mindig nem tudom, hogy miért mondtad, hogy járunk.

- Talán azért, hogy meglepjem a haverokat, de nem tudom megfogalmazni, igazából miért is. Spontán jött, de nem gondoltam, hogy úgy fognak alakulni a dolgok, ahogy.

- Hát én sem – feleltem. Mást nem tudtam hozzáfűzni.

Próbáltam belevésni a tudatomba Dominik életelveinek egy részét, amellyel szembesültem, de nem nagyon sikerült.

Pár perc csend után újra megszólalt:

- Valami baj van? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul.

- A körülményekhez képest csodálatosan érzem magam.

- Biztos? - aggodalmaskodott.

- Persze, csak nekem most minden olyan... azt hiszem meglepő, vagy inkább sokkoló.

- Miattam? - kérdezte ártatlanul.

- Asszem, de nem vagyok benne biztos.

- Aha – sóhajtotta.

- Itt jobbra és mindjárt otthon leszek – navigáltam.

- Értem. Sietsz?

- Mit szeretnél csinálni? Ne menjek haza? - kérdeztem.

- Fogalmam sincs, csak nem akarom, hogy vége legyen az estének... már most.

- Szerintem ezt a mai napot már nem nagyon kellene forszírozni – mondtam őszintén.

- Te tudod – hagyta végül rám. - Nem csodálom, ha nagyon kiborítottalak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha a hajón maradok és most részegen táncolok egy másik csajjal.

- Ne csináld már! Furcsa volt, elég volt, de ha még egyszer átélhetném ezt a napot ugyanígy csinálnám – ripakodtam rá.

- Te így gondolod?

- Igen! - állítottam határozottan. - Legalább azt ígérd meg, ha nem is értesz egyet velem, hogy holnap kipihenten átgondolod a dolgokat.

- Okés. Ezek szerint nem csak ma estére ismerjük egymást?

- Egyiken sem tudhatjuk, mit hoz a holnap – bölcselkedtem.

- Értem – mosolygott.

Pár lépés volt még a házunkig. Ez alatt a táv alatt egyiken sem szóltunk semmit.

- Itt lakom – mondtam végül a hófehér, világoskékkel szegélyezett épület előtt.

- Szép ház, tetszik – dicsérte meg a lakást.

- Hát... köszi – indultam el a bejárat felé.

- Várj még egy pillanatot! - szólt utánam.

- Mondd! - fordultam vissza.

- Arról lenne szó... - kezdte. Látszott rajta , hogy hihetetlenül zavarban van. - Lényeg, hogy hiányoltál egy kérdést, még amikor a hajón voltunk. Most megkaphatod. Szeretnél velem járni? Beleegyezel, hogy barátnőmként mutassalak be? - kérdezte.

Meghűlt bennem a vér. Megszólalnom is csak nagy erőlködések árán sikerült.

- Alig ismerlek – nyögtem ki végül, majd gyorsan magamra zártam az ajtót. A kulcsot duplán is ráfordítottam, nehogy egy hullám csatt közbenjárásával utánam tudjon jönni.

Ezazamaz...

Nah szóval van pár dolog, amit meg szeretnék osztani veletek.
Az első, hogy ez a komihatár téma nekem nem jött be... ezért nemes egyszerűséggel megszüntetem.
A következő az lenne, hogy eddig hetente tettem fel a fejezeteket...gondolkoztam rajta, hogy így maradjon-e vagy ne, és végül úgy döntöttem, hogy változtatok, és így nem lesz rendszer. Ennek oka az, hogy van egy másik oladal, ami sikeresebben megy, ott, ha hetente hozom a fejezeteket paradicsommal dobálnak :P
Egyébként kész a negyedik fejezet. Jó olvasgatást! :))

Komihatár

Sokat gondolkoztam meg minden, hogy bevezessem-e, de végül is úgy döntöttem, hogy sokat nem árthat, esetleg kikényszerítek belőletek pár nem túl őszinte komit, de azt hiszem ez még vállalható...:P
Szóval a komihatár 5 lesz... igazából 4 reálisabb lenne, de az öt kerekebb... aztán komizzatok nagy erőkkel...olvassatok rendszeresen én meg hozom nektek majd a fejezeteket :)
Pápuszii.(:

3.fejezet: Zsákutca

- Figyelj, azért megkérdezhettél volna – mondtam számonkérően. - Úgyis tudod, hogy igent mondok... Csak jólesett volna, ha nőként némi emancipációt gyakorolhatnék. - sóhajtottam.

- Figyelj, bocsi, nem azért, csak... - kezdte a magyarázkodást, de én nem voltam rá túlzottan kíváncsi.

- Figyelj, nekem mennem kell, bocsi. Nem akartam, hogy ez legyen, de muszáj – hadartam el ezt a pár mondatot.

Bensőmben furcsa kíváncsiság és retteg volt, kísértetiesen hasonlított egy, már korábban tapasztalt érzéshez. Nem lettem volna rá képes, hogy ott maradjak.

- Félreértesz.

- Nem hiszem – feleltem és egy kicsit erőltetett mosollyal még megtoldottam.

- De... - kezdte volna az újabb magyarázkodást, de én gyorsan megállítottam.

Minden barátoknál megszokott három puszival indult, aztán egy kicsit más lett belőle, egy negyedik, egy kicsit odébb...

Ajkaink gyengéden játszani kezdtek a másikéval, ez egyre szenvedélyesebb, vadabb volt, de mégis valami furcsát éreztem benne, mintha helytelen lett volna, pedig semmi rossz nincs abban, ha egy este két szingli, vagy ha Dominik szemszögéből nézzük két egymással szerelmi kapcsolatban lévő személy csókolózik. Ez a kétely tettünk helyénvalósága felől rögtön elszállt, amint nyelveink is bekapcsolódtak. Pár pillanatot kaptam csupán az élvezetből, ameddig varázsütésre nem változott meg valami. Hogy mi, azt nem tudtam, csak azt hogy mihamarabb be kell fejezni, mielőtt még rossz vége lesz.

Én magam sem voltam tisztában vele, hogy mi történhetett volna, ha folytatjuk, de valami bennem rosszra figyelmeztetett. Én pedig feltétel nélkül engedelmeskedtem ennek a  biztonságomról gondoskodó érzésnek.

Ajkaink szétcuppantak. Dominik még fel sem eszmélt, amikor én megszólaltam:

- Én akkor megyek, szia.

- Várj! Várj! - kiáltotta, kis hatásszünet után.

Én lépteimet egyre gyorsabbra vettem, pillanatok alatt visszaszereztem a cuccaimat és már kint is voltam. A szeles, hűvös mólón aztán lassítottam, nem bírtam már az iramot és egyébként sem hittem, hogy nagy értelme van hazáig rohanni, biztos voltam benne, hogy Dominik nem lép le miattam a hajóról.

Semmi oka nem volt rá. Nem érdekeltem őt, csak annyira, hogy eldicsekedhessen velem a haverjainak, azoknak akik olyan hihetetlenül rendesnek néztek ki. Nem értettem őket, minden hihetetlenül zavaros volt körülöttük.

Benedeknek is, mintha két lénye lenne... Akit én ismerek és akiről anyám beszélt, akivel smároltam. Egy kétszínű csaló bújt el benne... még szerencse, hogy időben észrevettem. Különben sem érdemelte meg, hogy vele foglalkozzak. Tett az érzéseimre, olyan nagy mértékben, amennyire csak lehetett.

Abban a pillanatban jobban utáltam őt mindenkinél és mindennél. Az első könnycseppek megjelentek az arcomon, majd egyre hevesebben sírtam, nem tudtam jó képet vágni a dolgokhoz, még csak addig sem, amíg hazaértem. Így ballagtam tovább, egyre lassabban hazafelé a hosszú úton. Hideg volt és jeges szél fújt.

A száraz bőrömet már kimarta a sok sós folyadék, hogy kicsit enyhébb legyen a fájdalom remegő ujjaimmal törülgettem azt. A nem feltűnő sminkem bemaszatolta az arcomat, nem akartam, hogy bárki is meglásson így, de lépteket hallottam, lépteket, amelyek követtek.

Féltem a mögöttem ólálkodó embertől meg szégyelltem is magam a kislányos zokogás nyomai miatt, nem akartam hátra nézni, ezért inkább bekanyarodtam az első utcába és szaporázni kezdtem lépéseimet.

Elhagyatott, sötét sikátor volt. Nem tudtam, hogy miképpen fogok hazakeveredni, de abban biztos voltam, hogy végre egyedül maradtam.

Pár pillanattal később újra hallottam a lépteket. Egyre szaporábban közeledtek felém. Én csak mentem egyenesen és abban reménykedtem, hogy nem fog utolérni.

A sötétben nem láttam tisztán, de úgy tűnt, mintha egy fal lenne az utca végén, egy pillanatra talán megtorpantam, de gyorsan folytattam utam, abban a tudatban, hogy csak káprázott a szemem. Én elhittem a saját magamnak írt mesét, és magabiztos félelemmel sétáltam tovább.

- Hova mész? Erre már nincs több ház, egyébként pedig ez egy zsákutca – mondta egy ismerős hang. Biztos voltam benne, hogy hallottam már valahol, de nem tudtam, hogy kicsoda pontosan.

Két lehetőséget láttam magam előtt. Megadom magam és megfordulok, vagy elfutok...el egészen az utca végéig és csak utána leplezem le magam.

Futottam, úgy éreztem ez jó döntés lesz, hogy legalább pár pillanattal késleltetem az eseményeket. Pontosan tudtam mi fog következni. Tartottam tőle, de valahogy az ember mindig könnyebben kezeli az olyan helyzeteket, amikkel már voltak tapasztalatai...

Két hatalmas lélegzetvétel után erősebbnek éreztem magam mint valaha. Elindultam, az utca vége felé, távolodva az ismeretlen ismerős alaktól.

Emlékeimben az erőszakos férfi ilyenkor csak áll, áll és várja a végső kétségbeesésemet, de most valami más történt. Hallottam, amint elindul és utánam rohan. Megijesztett, de nem nagyon, egy kicsit legalább felfokozta az adrenalin szintemet.

- Ennyire nem vagyok rossz ember – mondta gondoskodóan, amikor utolért. A hangja egyre ismerősebb lett, ettől persze egyre jobban kezdtem kétségbe esni. És akkor még nem gondoltam bele, hogy az elhangzott mondatot csak valami undorító, tetves, szakállas pedofil mondhatta. Kirázott a hideg.

Lépteimet szaporáztam, de már túl gyenge voltam, ahhoz, hogy elfussak. Nem tudtam védekezni. Emlékeztem arra az estére... akkor bizonyára sokkal több lelki erőm volt, de most, most hihetetlenül gyenge voltam. Pestnek nagy városában mindenki sérthetetlen, én is az voltam, de itt olyan érzőek voltak az emberek, így aztán én magam is egészen azzá váltam.

Valaki megfogta a vállamat erre sikítani kezdtem. Tudtam, hogy nem fogok vele semmit sem elérni, hiszen annyira itt sem volt emberséges senki, hogy megmentsen. Egy gyors mozdulattal elém fordult támadóm és halkan ennyit mondott:

- Emlékszel, te hogy halkítottál el nem is olyan rég? - kérdezte, de én csak néztem rá döbbenten és némán, sikítani is elfelejtettem a megdöbbenéstől. - Nem akartalak megbántani – mondta szűkszavúan Dominik, örültem, hogy ő az, valami miatt úgy éreztem, talán ő az egyetlen ember ezen a Földön, aki nem tenne velem semmi rosszat, persze ebben sem lehettem biztos száz százalékig.

Utána csend lett, nem mondott semmit. Úgy tűnik, már rájött, hogy nem kedvelem a magyarázkodást.

- Bántani akarsz? - kérdeztem tőle őszintén, kislányosan.

- Jaj, dehogy is. Bocsánat ha megijesztettelek – mondta ugyanazzal a bűnbánósággal, amit az este legelején tanúsított, amikor túl sokat kérdezősködött.

Nem feleltem rá semmit, csak néztem magam elé. Viszonylag hosszú ideig álltunk ott, szorosan átölelve a másikat, csendben.

Tele voltam kétellyel és kérdéssel, de valami megfoghatatlan bizalom ott tartott Dominik karjában és nem engedett sem elmenni, sem megszólalni, képtelen voltam bármit is tenni, ami tönkretenné a pillanatot.