- Meddig állunk még itt? Hazakísérjelek?
- Mehetünk, ha gondolod és légyszi gyere velem, nem hiszem, hogy egyedül eljutnék a házunkig.
- Azt elhiszem. Van még pár zsákutca a városban – nevetett.
Utáltam, amiért ilyen jót szórakozott rajtam, de nem szóltam vissza neki, tartottam tőle, hogy egyedül hagy. Talán sosem volt még akkora szükségem a társaságra, mint akkor, egyszerűen rettegtem az egyedülléttől... azt hiszem abban a pillanatban akár betegségszámba is mehetett. Fóbia az egyedülléttől... még jó, hogy csak egy pillanatig tartott.
Szótlanul ballagtunk egymás mellett egy ideig, aztán elegem lett a csendkirályos játékból és enyém lett a katlanszar.
- Elmondod, hogy miért követtél?
- És te miért csókoltál meg? - kérdezte válasz helyett.
- Te pedig miért mondtad, hogy a csajod vagyok? - folytattam a sort.
- Azt hiszem, úgy a legtisztább, ha végigmegyünk mindenen, szépen sorban. Történt pár érdekes dolog ma, amit ezek szerint nem csak én ne értek – mondta.
- Veled meg mi történ? Pár órával ezelőtt még teljesen más voltál.
- Tudom, átlagban olyan szoktam lenni. Csak most kicsit úgy érzem magam, mint egy hétéves kislány, aki megtudta, hogy a Mikulás nem létezik – mondta, de a hasonlata sajnos számomra érthetetlen volt. Én lettem volna a Mikulás? Remélem, hogy nem.
- Nem értem. Miért?
- Sajnos nem tudom megmagyarátni, csak szimplán rossz most minden, sajnos.
Akkor az első kérdés az enyém volt. Szóval miért jöttél utánam?
- Megcsókoltál és elrohantál. Valamit kellett tennem, még most is megöl a kíváncsiság, hogy milyen felindulásból tetted. Amikor követni kezdtelek meg nem fordult volna a fejemben, hogy egy zsákutcában végezzük, főleg nem egy olyan helyzetben...amilyenben. Ennyi elég vol, vagy kifejtsem bővebben? - kérdezte. Nem kaptam ugyan egyértelmű választ, de sok mindent megértettem.
- Nem kell, elég vol ennyi is.
- Okés. Szerintem a te helyzeted most nehezebb lesz, de légyszi őszintén válaszolj! Miért csókoltál meg? - szegezte nekem a kérdést. Kicsit meglepett, ilyenért még sosem kellett magyarázkodnom, de gyorsan sikerült kivágnom magam a kissé kínos helyzetből.
- Szerintem – kezdtem - , itt minden mindennel összefügg. Te mondtad, hogy én a barátnőd vagyok. Akik pedig járnak, azok szoktak smárolni is, nem?
- De, igazad van – ismerte be. - Bár én azért meglepődtem.
- Ez volt a célom. Egyébként te következel. Ha jól emlékszem ez volt az utolsó kérdés: miért mondtad, hogy a csajod vagyok? - azt hiszem erre a válaszra voltam mindközül a legkíváncsibb.
- Hosszú – sóhajtotta.
- Nekem van időm, bőven – mondtam kicsit bunkón.
- Hát jó, végül is van jogod hozzá, hogy tudd! Gondolom, nem csak nekem, hanem neked is megvan a magad előélete – erre elborzadtam. - Most, itt az enyémről lenne szó.
Bólintottam.
- Nekem megfordult már jó néhányszor a fejemben, hogy pap leszek. Természetesen ezzel a barátim folyamatosan szekálnak – úgy mondta, mintha temészetes lenne, de én csak néztem rá döbbenten és nem akartam hinni a fülemnek. - Aztán jöttél te...
- Azt ne mondd, hogy miattam változtattad meg életed nagy célját! Vagy csak azért akartál pap lenni, mert soha egy csajjal sem jött össze semmi? - szóltam közbe.
- Nem volt szilárd elhatározásom, csak egy ötlet volt, de még most sem mondom, hogy biztos vagyok benne, hogy ezt a tervemet feladom. Pillanatnyilag én magam sem tudom, hogy mit akarok.
- Úristen, ez azért durván őszinte – mondtam hihetetlenül meglepődve. - De még mindig nem tudom, hogy miért mondtad, hogy járunk.
- Talán azért, hogy meglepjem a haverokat, de nem tudom megfogalmazni, igazából miért is. Spontán jött, de nem gondoltam, hogy úgy fognak alakulni a dolgok, ahogy.
- Hát én sem – feleltem. Mást nem tudtam hozzáfűzni.
Próbáltam belevésni a tudatomba Dominik életelveinek egy részét, amellyel szembesültem, de nem nagyon sikerült.
Pár perc csend után újra megszólalt:
- Valami baj van? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul.
- A körülményekhez képest csodálatosan érzem magam.
- Biztos? - aggodalmaskodott.
- Persze, csak nekem most minden olyan... azt hiszem meglepő, vagy inkább sokkoló.
- Miattam? - kérdezte ártatlanul.
- Asszem, de nem vagyok benne biztos.
- Aha – sóhajtotta.
- Itt jobbra és mindjárt otthon leszek – navigáltam.
- Értem. Sietsz?
- Mit szeretnél csinálni? Ne menjek haza? - kérdeztem.
- Fogalmam sincs, csak nem akarom, hogy vége legyen az estének... már most.
- Szerintem ezt a mai napot már nem nagyon kellene forszírozni – mondtam őszintén.
- Te tudod – hagyta végül rám. - Nem csodálom, ha nagyon kiborítottalak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha a hajón maradok és most részegen táncolok egy másik csajjal.
- Ne csináld már! Furcsa volt, elég volt, de ha még egyszer átélhetném ezt a napot ugyanígy csinálnám – ripakodtam rá.
- Te így gondolod?
- Igen! - állítottam határozottan. - Legalább azt ígérd meg, ha nem is értesz egyet velem, hogy holnap kipihenten átgondolod a dolgokat.
- Okés. Ezek szerint nem csak ma estére ismerjük egymást?
- Egyiken sem tudhatjuk, mit hoz a holnap – bölcselkedtem.
- Értem – mosolygott.
Pár lépés volt még a házunkig. Ez alatt a táv alatt egyiken sem szóltunk semmit.
- Itt lakom – mondtam végül a hófehér, világoskékkel szegélyezett épület előtt.
- Szép ház, tetszik – dicsérte meg a lakást.
- Hát... köszi – indultam el a bejárat felé.
- Várj még egy pillanatot! - szólt utánam.
- Mondd! - fordultam vissza.
- Arról lenne szó... - kezdte. Látszott rajta , hogy hihetetlenül zavarban van. - Lényeg, hogy hiányoltál egy kérdést, még amikor a hajón voltunk. Most megkaphatod. Szeretnél velem járni? Beleegyezel, hogy barátnőmként mutassalak be? - kérdezte.
Meghűlt bennem a vér. Megszólalnom is csak nagy erőlködések árán sikerült.
- Alig ismerlek – nyögtem ki végül, majd gyorsan magamra zártam az ajtót. A kulcsot duplán is ráfordítottam, nehogy egy hullám csatt közbenjárásával utánam tudjon jönni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése