5. fejezet: Fal

nyu és apu a nappaliban ült. Tévét néztek. A félhomályban nyalták-falták egymást. Jobb lett volna, ha be sem nézek hozzájuk, de legalább nem vettek észre. Gyorsan elfordultam és elindultam, kifelé a szobából.

Halk léptekkel, lábujjhegyen felsiettem az emeletre, ahol valamennyire egyedül lehettem,  csak Klau volt ott, de ő szerencsére már jó kislány módjára elaludt. Benéztem hozzá a sötét szobába.

Pár pillanatra elkapott a gyerekkor varázsa és nem akart elengedni. Gondtalan boldogság, örök játék, felelősség mentes élet... ezt jelentette számomra a gyermeklét. Vajon miért akarnak a legtöbben kiskorban felnőttek lenni? Érthetetlen volt számomra, így, tizenhat évesen, mégis kislányként kislányként, mindig anyuka a akartam lenni. Kisiskolásként egyetemista... S most, most a világot adnám, hogy újra gyermek lehessek. A sors iróniája ez, rendesen.

Az embernek sosem jó az ami van. A göndör hajú egyeneset akar, míg az hullámosat, a ez pedig loknisat. A szemüveges kontaktlencsét hord, míg aki jól lát kamu-szemüveget visel. A rút külsejű szép akar lenni, a csinos pedig csúnyaságra vágyik, hogy igaz, külsőségmentes érzelmeket váltson ki az emberekből.

Végül aztán felhagytam a filozofálgatással és átsétáltam a saját szobámba, de amikor megpillantottam magam a tükörben ijedten sikoltottam fel. Nem hittem el, hogy én vagyok az, aki merő meglepődéssel bámul rám.

Kisírt szemek; elmosódott smink; remegő, csalódástól lefelé görbülő ajkak; kócos haj; kapoccsal előrefelé álló nyaklánc; hátoldalát mutogató medál, sárral összecsapott nadrág: így lehetett jellemezni a tükörben álló alakot, az ikertestvéremet.

Persze nekem csak egy húgom volt, aki a szomszéd szobában aludt. Egy varázsaltos, csillogó üveg nem adott nekem lelki társat, csak egy ijesztő, reális képet önmagamról.

- Én vagyok! Ilyen vagyok, de holnapra már jobb leszek – mondtam el magamnak néhányszor, arra számítva, hogy ettől majd megnyugszom, de nem így lett.

Magamba roskadva feküdtem az ágyamban. Hamar feladtam önmagam hitegetését. Nem voltam képes elveszteni a tudatomat, amelybe pedig kitörölhetetlenül bele volt kódolva, hogy az elkövetkezendő napokban szembe kell néznem egy esetleges párkapcsolattal. A gondolattól is rettegés fogott el.

A kezem lelógott az ágyamról, a padlót tapogattam vele. Az ágy alatt portalanítottam éppen vele, amikor megérintettem egy üveget, hideg volt a tapintása, kellemesen egyenesre volt csiszolva és éreztem rajta egy papír címkét is.

Megmarkoltam a viszonylag magas palackot és felemeltem. Kellemes, megnyugtató érzés fogott el, amikor megpillantottam a kezemben egy mézes-barackos fütyülős pálinkát. Tudtam, hogy megtaláltam a megváltást számomra.

Gyors mozdulatokkal feltéptem a zárjegyet, hasonló tempóban lecsavartam a kupakot, és már döntöttem is magamba az ízes nektárt. Úgy ittam, mintha csak limonádé lenne, amely egy forró, nyári napon hűsít.

Két nagy korty között megálltam és levegőért kapkodva hangosan szuszogtam. Ekkor kezdtem el érezni, hogy szédülök. Az ágyamban feküdtem ugyan, de mégis csak el akartam esni.

- Nem iszok többet! - parancsoltam meg magamnak, de figyelmen kívül ezt a felszólítást és újra meghúztam az üveget. Piáltam, amíg csak bírtam nyelni és a kezemet emelni.

A szédülés amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. A felszabadultság érzése azonban megmaradt, nem fájt már a múlt, nem érdekelt a jelen, és nem aggasztott már a jövő.

Boldog voltam. Tudatom mélyén sejtettem ennek az érzésnek a hamisságát, de ennek felszínre törését az alkohol nagyban gátolta.

Gondtalanul nyújtóztam egy utolsót az ágyamon, majd felálltam és zenét tettem fel. Táncolni kezdtem, nagyon jó volt. Iszonyatos erőbedobással táncoltam, tagjaimban fékezhetetlen lendület volt. Csupán egy valami volt képes rá, hogy megállítson, a nagy, zongorabillentyű mintájú, fekete-fehér fal.

Nekicsapódtam.

- Aúúú! - üvöltöttem. Valami tompa, de iszonyúan zavaró fájdalmat éreztem főként a fejemben, de az egész testemben.

Meg akartam nézni, mi történt velem. Emberfeletti erő kellett hozzá, hogy kinyissam a szemeim, de végül sikerült. Csak homályosan, foltokban láttam. Környezetemben mindennek ugyanolyan, irritáló színe volt. Türkizzölden ragyogott a nap is talán.

Ujjongó kiáltásokat hallottam magam körül:

- Felébredt! Bizonyára jól van! - örvendezett egy ismerős, női hang, de nem tudtam kitől származik.

- Asszonyom, kérem fáradjon ki! - mondta határozottan egy meglepően kellemes, férfi hang, amelyet még sosem hallottam.

- De kérem, a lányom! - mondta kétségbeesetten a korábban hallott hang. Mondatából kiderült, hogy az anyám lehetett az. Hihetetlen, hogy nem ismertem meg a hangját.

- Legyen szíves! - mondta a férfi hang, de erre már nem érkezett válasz.

Papírok susogását, gépek pittyegését lehetett csupán hallani pár percen keresztül.

- Szonja! - mondta határozottan a hang, amelyről továbbra sem tudtam, hogy kinek a tulajdonában van. - Hallasz engem?

- Ígn – csak ez jött ki a torkomon az igen helyett. Hiába adtam bele minden erőmet nem sikerült ajkaimmal érthetően megformáznom a szót.

- Tudod, hogy hol vagy?

- Nm – lett a nemből.

- Nem szeretnélek megijeszteni, de én egy orvos vagyok – mondta ugyanolyan nyugodtan, mint eddig minden mást.

Lehet, hogy várt valami reakciót, de én egy darabig csak néztem magam elé, bámultam az egyik türkizszínű foltot a sok közül. Próbáltam összeszedni a mozaikokat, amelyeket eddig a külvilágból érzékeltem.

Türkizzöld, anyu kétségbeesett hangja, orvos és persze nem utolsó sorban a tompa fájdalom, amely csak néha tör a felszínre, de olyankor elviselhetetlen...

- Hogy krültem ide? - kérdeztem meg döbbenten, minden energiámat összeszedve, hogy as kérdésem érthető legyen.

- Tegnap este a szüleid a szobádban ájultan találtak meg. - válaszolta. Ezek szerint ő tudja, hogy mit beszélek. -  Elmondásuk szerint buliban voltál és egy nagy puffanást hallottak, amikor megtaláltak. A véralkoholszinted viszonylag magas volt, megmondanád mit ittál?

- Nm emlékszm – feleltem és néztem az orvosra, akit sajnos csak nagy vonalakban láttam, de már egészen hozzászoktam.

- Vissza tudsz idézni valami mást a tegnapi napodból?

- Arcreggylladm volt és... - elhallgattam. Más nem jutott eszembe.

Jól van. Lehet, hogy van egy kis agyrázkódásod. Ha alszol, pihensz, remélhetőleg javul majd a beszédkészséged, talán még emlékezni is fogsz – mondta és kiment a látóteremből. Egy türkizárnyalattal kevesebb lett.

Nem láttam, nem tudtam beszélni és nem is éreztem magam jól. Fájt is valahol, vagy inkább mindenhol. Jól esett volna egy hatalmasat üvölteni, de képtelen voltam rá.

Szerencsére nem sokáig szenvedtem az ágyban, hamar elaludtam, eleget téve a doktor kérésének.

Nem álmodtam semmit. Behunyt szemmel csupán nagy feketeséget láttam, de éles körvonalakkal, ez nagyon jó érzés volt.

Amikor újra kinyitottam a szemem már kicsit homályosan ugyan, de láttam a különböző formákat, észrevettem pár új színt, amely nem türkiz volt, hanem más, irritálóan steril árnyalatok, és az emberek arcát, vonásait és észleltem nagyjából.

Néztem magam elé. És láttam valakit, olyat, akitől tartottam volna, ha emlékszem, a tegnapi estére, de így csak ennyit mondtam, halkan:

- Szia, Dominik.