3.fejezet: Zsákutca

- Figyelj, azért megkérdezhettél volna – mondtam számonkérően. - Úgyis tudod, hogy igent mondok... Csak jólesett volna, ha nőként némi emancipációt gyakorolhatnék. - sóhajtottam.

- Figyelj, bocsi, nem azért, csak... - kezdte a magyarázkodást, de én nem voltam rá túlzottan kíváncsi.

- Figyelj, nekem mennem kell, bocsi. Nem akartam, hogy ez legyen, de muszáj – hadartam el ezt a pár mondatot.

Bensőmben furcsa kíváncsiság és retteg volt, kísértetiesen hasonlított egy, már korábban tapasztalt érzéshez. Nem lettem volna rá képes, hogy ott maradjak.

- Félreértesz.

- Nem hiszem – feleltem és egy kicsit erőltetett mosollyal még megtoldottam.

- De... - kezdte volna az újabb magyarázkodást, de én gyorsan megállítottam.

Minden barátoknál megszokott három puszival indult, aztán egy kicsit más lett belőle, egy negyedik, egy kicsit odébb...

Ajkaink gyengéden játszani kezdtek a másikéval, ez egyre szenvedélyesebb, vadabb volt, de mégis valami furcsát éreztem benne, mintha helytelen lett volna, pedig semmi rossz nincs abban, ha egy este két szingli, vagy ha Dominik szemszögéből nézzük két egymással szerelmi kapcsolatban lévő személy csókolózik. Ez a kétely tettünk helyénvalósága felől rögtön elszállt, amint nyelveink is bekapcsolódtak. Pár pillanatot kaptam csupán az élvezetből, ameddig varázsütésre nem változott meg valami. Hogy mi, azt nem tudtam, csak azt hogy mihamarabb be kell fejezni, mielőtt még rossz vége lesz.

Én magam sem voltam tisztában vele, hogy mi történhetett volna, ha folytatjuk, de valami bennem rosszra figyelmeztetett. Én pedig feltétel nélkül engedelmeskedtem ennek a  biztonságomról gondoskodó érzésnek.

Ajkaink szétcuppantak. Dominik még fel sem eszmélt, amikor én megszólaltam:

- Én akkor megyek, szia.

- Várj! Várj! - kiáltotta, kis hatásszünet után.

Én lépteimet egyre gyorsabbra vettem, pillanatok alatt visszaszereztem a cuccaimat és már kint is voltam. A szeles, hűvös mólón aztán lassítottam, nem bírtam már az iramot és egyébként sem hittem, hogy nagy értelme van hazáig rohanni, biztos voltam benne, hogy Dominik nem lép le miattam a hajóról.

Semmi oka nem volt rá. Nem érdekeltem őt, csak annyira, hogy eldicsekedhessen velem a haverjainak, azoknak akik olyan hihetetlenül rendesnek néztek ki. Nem értettem őket, minden hihetetlenül zavaros volt körülöttük.

Benedeknek is, mintha két lénye lenne... Akit én ismerek és akiről anyám beszélt, akivel smároltam. Egy kétszínű csaló bújt el benne... még szerencse, hogy időben észrevettem. Különben sem érdemelte meg, hogy vele foglalkozzak. Tett az érzéseimre, olyan nagy mértékben, amennyire csak lehetett.

Abban a pillanatban jobban utáltam őt mindenkinél és mindennél. Az első könnycseppek megjelentek az arcomon, majd egyre hevesebben sírtam, nem tudtam jó képet vágni a dolgokhoz, még csak addig sem, amíg hazaértem. Így ballagtam tovább, egyre lassabban hazafelé a hosszú úton. Hideg volt és jeges szél fújt.

A száraz bőrömet már kimarta a sok sós folyadék, hogy kicsit enyhébb legyen a fájdalom remegő ujjaimmal törülgettem azt. A nem feltűnő sminkem bemaszatolta az arcomat, nem akartam, hogy bárki is meglásson így, de lépteket hallottam, lépteket, amelyek követtek.

Féltem a mögöttem ólálkodó embertől meg szégyelltem is magam a kislányos zokogás nyomai miatt, nem akartam hátra nézni, ezért inkább bekanyarodtam az első utcába és szaporázni kezdtem lépéseimet.

Elhagyatott, sötét sikátor volt. Nem tudtam, hogy miképpen fogok hazakeveredni, de abban biztos voltam, hogy végre egyedül maradtam.

Pár pillanattal később újra hallottam a lépteket. Egyre szaporábban közeledtek felém. Én csak mentem egyenesen és abban reménykedtem, hogy nem fog utolérni.

A sötétben nem láttam tisztán, de úgy tűnt, mintha egy fal lenne az utca végén, egy pillanatra talán megtorpantam, de gyorsan folytattam utam, abban a tudatban, hogy csak káprázott a szemem. Én elhittem a saját magamnak írt mesét, és magabiztos félelemmel sétáltam tovább.

- Hova mész? Erre már nincs több ház, egyébként pedig ez egy zsákutca – mondta egy ismerős hang. Biztos voltam benne, hogy hallottam már valahol, de nem tudtam, hogy kicsoda pontosan.

Két lehetőséget láttam magam előtt. Megadom magam és megfordulok, vagy elfutok...el egészen az utca végéig és csak utána leplezem le magam.

Futottam, úgy éreztem ez jó döntés lesz, hogy legalább pár pillanattal késleltetem az eseményeket. Pontosan tudtam mi fog következni. Tartottam tőle, de valahogy az ember mindig könnyebben kezeli az olyan helyzeteket, amikkel már voltak tapasztalatai...

Két hatalmas lélegzetvétel után erősebbnek éreztem magam mint valaha. Elindultam, az utca vége felé, távolodva az ismeretlen ismerős alaktól.

Emlékeimben az erőszakos férfi ilyenkor csak áll, áll és várja a végső kétségbeesésemet, de most valami más történt. Hallottam, amint elindul és utánam rohan. Megijesztett, de nem nagyon, egy kicsit legalább felfokozta az adrenalin szintemet.

- Ennyire nem vagyok rossz ember – mondta gondoskodóan, amikor utolért. A hangja egyre ismerősebb lett, ettől persze egyre jobban kezdtem kétségbe esni. És akkor még nem gondoltam bele, hogy az elhangzott mondatot csak valami undorító, tetves, szakállas pedofil mondhatta. Kirázott a hideg.

Lépteimet szaporáztam, de már túl gyenge voltam, ahhoz, hogy elfussak. Nem tudtam védekezni. Emlékeztem arra az estére... akkor bizonyára sokkal több lelki erőm volt, de most, most hihetetlenül gyenge voltam. Pestnek nagy városában mindenki sérthetetlen, én is az voltam, de itt olyan érzőek voltak az emberek, így aztán én magam is egészen azzá váltam.

Valaki megfogta a vállamat erre sikítani kezdtem. Tudtam, hogy nem fogok vele semmit sem elérni, hiszen annyira itt sem volt emberséges senki, hogy megmentsen. Egy gyors mozdulattal elém fordult támadóm és halkan ennyit mondott:

- Emlékszel, te hogy halkítottál el nem is olyan rég? - kérdezte, de én csak néztem rá döbbenten és némán, sikítani is elfelejtettem a megdöbbenéstől. - Nem akartalak megbántani – mondta szűkszavúan Dominik, örültem, hogy ő az, valami miatt úgy éreztem, talán ő az egyetlen ember ezen a Földön, aki nem tenne velem semmi rosszat, persze ebben sem lehettem biztos száz százalékig.

Utána csend lett, nem mondott semmit. Úgy tűnik, már rájött, hogy nem kedvelem a magyarázkodást.

- Bántani akarsz? - kérdeztem tőle őszintén, kislányosan.

- Jaj, dehogy is. Bocsánat ha megijesztettelek – mondta ugyanazzal a bűnbánósággal, amit az este legelején tanúsított, amikor túl sokat kérdezősködött.

Nem feleltem rá semmit, csak néztem magam elé. Viszonylag hosszú ideig álltunk ott, szorosan átölelve a másikat, csendben.

Tele voltam kétellyel és kérdéssel, de valami megfoghatatlan bizalom ott tartott Dominik karjában és nem engedett sem elmenni, sem megszólalni, képtelen voltam bármit is tenni, ami tönkretenné a pillanatot.